
"It's OK to grow up - just as long as you don't grow old.
Face it... you are young."
Pulp: This is hardcore (1997)
Iszonyatosan kellemes idő volt, a nap sütött - nem nagyon, de éppen eléggé - néhány felhő volt ugyan az égen, de csak amolyan dekoráció képpen, igazi szerepet nem játszottak az időjárás alakulásában. Július volt, a hőmérséklet csúcsértéke 23 fok Celsius közelében, a forgalom lassan hömpölygött a Gregory Boulevard-on. Az autók motorjainak zaját elnyomta az utasterekből kiszűrűdő rádiók kakofóniája. Élvezni nem lehetett, hiszen másik autóban ülők vagy a gyalogosok pusztán egy csipetet kaptak a zenékből - néhány zenéért nem is volt kár, hogy azonosíthatalan morajjá silányult a mások figyelméért folytatott küzdelemben.
A lakás francia erkélyéről néztem az utcát - egy kicsit ingatlanügynök duma az ilyen, igazából az "utcára nyíló kétszárnyas ajtó, erkély nélkül" pontosabb lenne. Mindkét ajtó nyitva volt, a napsütés minden akadály nélkül talált utat magának a nappali legelrejtetteb zugába is - nem volt nehéz dolga, nem állta útját ülőgarnitúra és szekrénysor. Odaléptem az erősítőhöz, bekapcsoltam és elégedetten konstatáltam a készülék életre kelését jelző enyhe búgást a hangfalakból. A CD lejátszó tálcájára "Amy Housewine" került, az első számot ismétlésre állítottam. Töltöttem magamnak egy pohár portóit bár még csak fél kettő volt. Odakint az iskolások hamarosan megindultak a villamos megálló felé. A nappalimból kiáradó zene nem volt olyan hangos, hogy felvegye a versenyt az utca többi zajával. De nem is ez volt a szandék.
"They tried to make me go to rehab, I said no, no, no" kezdett rá Amy. Belekortyoltam a portóiba és tovább bámultam az ablak alatt lassan hömpölygő Péntek délutánt. A langyos édes ital a bársonyos napsütéssel együtt remek hatással volt az általános közérzetemre. Nosztalgia érzése nagyon erős volt bennem. Ha lett volna egy időgépem, akkor jól visszamentem volna a múltba és megmondtam volna magamnak, hogy ne merjek soha nadrágtartót viselni és vegyem egy kicsit komolyabban a fogszabályzást és a tanulást. De nem volt, és így nem mentem sehova. Ehelyett maradt a You tube és a 80-as évek videói.
1. Dschinghis Khan: Dschinghis Khan (1979)
Egész életemben ez volt a második kedvenc számom. Az elsö, már amennyiben érdekel valakit (meg ha nem, akkor is) a Herman's Hermits-től a No Milk Today c szám volt.
A "dzsin-dzsin-dzsingiszkán, hélege-hólege, százfüle, lábfüle, blablablablablabla, hohohohó"-t kivülről fújtam. Nem ez volt az utolsó alkalom, hogy német zenekart szerettem, követtem, habár így kellett volna lennie. Ha valaki most megkérdezné tőlem, hogy mit változtatnék a világon, akkor azt mondanám, hogy megszüntetném a német zeneipart akármennyire is fenhélyázónak hat ez, de szerintem a világ téyleg boldogabb lenne.
2. Modern Talking: Cheri Cheri Lady (1985)
http://www.youtube.com/watch?v=2Y7c1_gK8Os
A dzsingiszkán utáni űrt először tartósan a modentóking töltötte be, a szőke díterbólennel és a hosszúhajú tomászandersszel. Igaz, hogy ez annak is köszönhető, hogy ez volt az a szám, amit először hallottam jó minőségben és sztereóban. A legőrületesebb, hogy most értem mit énekelnek, de szívesebben maradnék tudatlan ebben a témában - a nyelv nagy fegyver.
Ebben a korban határoztam el, hogy egyszer lesz egy saját hifi cuccom, és rendszeresen azzal fogom tölteni az időmet, hogy a zenéimet hallgatom majd. Ez nem változott, de már nem akarom, hogy az egész utca az én hülyeségemet hallgassa. Ha Vivaldi szól, ha Badly Drawn Boy, ha MIA - az nekem szól egyedül.
Mostanában az egyik legnagyobb félelmem, hogy a 80-as évek visszatér. Az ég szerelmére, akkor voltam tinédzser, patanásaim voltak, meg egy darabig fogszabályzóm, gátlásos voltam és ezt vagánysággal, nagzpofájúsággal próbáltam leplezni. Adrian Mole-t olvastam - ezt ma is vállalom. Ott olvastuk fel majd az egész könyvet az órák kezdete előtti szünetben, az udvaron, a sorakozó előtt.
A modentóking 6 albummal 'gazdagította' a világ popzenei kínálatát. Köszönet érte.
3. Grandmaster Flash: The message (1982)
http://www.youtube.com/watch?v=O4o8TeqKhgY
Valamikor a 80-as évek közepén mehettem el az első break tánc tanfolyamomra. Tetszett a szaggatott ritmus, az old school minimalizmusa és a mások dalainak reciklizálása. Na meg egy színes világot mutatott be, ahol a falakra képeket, feliratokat fújhattak a szabad emberek, a rendőrautó szírénázva ment az utakon, mert történt valami, aluminium dobozból itták az emberek a kólát és olyan gazdagok voltak, hogy az csak szemét volt nekik.
Vágytam a színekre, a ritmusra, a szabadságra - meg akartam tanúlni táncolni, hogy táncolhassak a téren - hiba volt, egy olyan világban akartam más lenni, amiben kinéztek ha más színű ing volt rajtad.
Magyarországon meg - legalabbis nekem ugy tűnt - csak azert van rend és nyugalom, mert nincs semmi, ami felkavarhatná az életünk. Az ember biztos volt benne, hogy majd a suli után fog valahol dolgozni, ha izgága, akkor több helyen is. Megházasodik, gyerekei lesznek, majd egyszer nyugdíjba megy és jó lesz, még akkor is ha Hétfön nincs adás a tv-ben és csak két csatorna van. Az élet olyan volt, mint a Gazdálkodj Okosan. Nem volt igazi vesztes. A Monopoly-t csak hírből ismertük, és bár szerettük volna kipróbálni, de a szívük a mai napig visszahúz a Gazdálkodj Okosanhoz. Tény, hogy a Monopoly veszélyesebb, izgalmasabb, de csak távolról ,mint egy autóbaleset, amit szeretünk megbámulni, de utánna jobb hazamenni.
Grand Master Flash mar majdnem orosz rulettet játszott a sorssal, neki könnyű volt veszélyesen élni, nem volt veszteni valója. Meg is hódította a világot az üzenetével.

No comments:
Post a Comment